A Zengő mondája
A Zengő mondája
A Zengő tövében, a mai Püspökszentlászló helyén élt valamikor régen egy fiatal pásztor a feleségével és karonülő kisfiával. Amikor vasárnaponként megszólalt a kápolna harangja, az asszony már indult, kisfiát is vitte magával. Az ura ilyenkor is kihajtott a hegyoldalba, ott őrizte a nyáját, mert még nappal sem lehetett magukra hagyni a legelésző állatokat.
Egyszer úgy tavasz táján, amikor elolvadt a hó, közeledett a húsvét, s éppen virágvasárnapja volt, szokatlan dolog történt. A harang szavára nem az asszony jött a kisfiával a kápolnához, hanem a pásztor. Az asszony pedig kapaszkodott fel a hegy oldalán, ment a nyáj után, karján a kisfiával. A pásztor nem kérdezgette a feleségét, hogy miért akar mindenáron fölmenni a hegyre, és miért éppen virágvasárnap. Nem is mondta volna meg az senkinek, még az urának se, mert igen nagy dologra készült.
Egyszer talán már egy esztendeje, amikor az ura helyett ő vigyázott a nyájra, nagyon szomorkodott, hogy miért is kell nekik itt élni a vadonban, szegényen, távol az emberektől. Amint így töprengett magában, hirtelen mintha a föld mélyéből bukkant volna föl, megjelent előtte egy tündér, és így szólt:
? Én vagyok a hegy szelleme. Ha gazdag akarsz lenni, figyelj a szavamra. Ez a hegy minden esztendőben egyszer, a virágvasárnapi mise alatt megnyílik. Megmutatja rengeteg kincsét, ha akkor fönn leszel a hegy tetején.
Mielőtt az asszony megszólalhatott volna, a hegy szelleme eltűnt éppen olyan hirtelen, mint amilyen váratlanul megjelent. Nem is tudta, hogy valóság volt-e a szokatlan látomás, vagy talán álmodott. Nem is szólt róla senkinek, csak várta, várta egyre türelmetlenebbül a virágvasárnapot.
Ez is elérkezett. Az asszony nem törődött se a birkákkal, se a pásztorsággal, semmivel, csak ment, futott karonülő gyermekével a meredek hegyoldalon, hogy időben feljusson a tetőre.
Alighogy felért, lenn a völgyben harmadszor szólalt meg a harang, kezdődött a vasárnapi mise, s ebben a percben a Zengő lassan megnyílt. A hasadékban arany, ezüst, ragyogó gyémánt, szikrázó drágakő csillogott. Az asszony csak ámult-bámult, és ment mindig beljebb, mindig mélyebbre. Letette gyermekét, és mohón kapkodott a kincsek után. Teleszedte kötényét, a kezében is kincsek voltak. Szaladt kifelé. Rohant, hogy a drágaságokat a hasadék szélén lerakja, és utána majd visszaszaladjon a gyermekért. De éppen hogy kiért a szakadékból, a völgyben véget ért a mise, a hegy ismét megmozdult és bezárult, s a kisfia eltűnt a szeme elől a hegy gyomrában.
Gazdag volt hát, mert a sok kincs ott hevert a lábainál, de elvesztette legnagyobb kincsét, egyetlen gyermekét. Haza sem ment, csak járt körös-körül a hegyen, kereste a nyílást, ahol bejuthatna a hegy belsejébe elveszett gyermekéért. Ruháját ronggyá tépte a tüske, foszlányai lobogtak a szélben. És egyre csak sírt, zokogott, sikoltozott, míg meg nem őrült teljesen. A fák pedig megsajnálták és vele sírtak, vele zengtek fájdalmában.
Szeles, viharos időben még ma gyakran hallani, ahogy a morajlik, zeng az egész hegy. Azt mondják, a pásztorasszony szelleme kísért ilyenkor.